EGYÉB KATALÓGUSOK



Könyvtárunkról

BemutatkozásKözérdekű adatokA könyvtárosokKönyvtárhasználatBibliobox szolgáltatásGyűjteményekKönyvtári dokumentumok
Küldetésnyilatkozat
* Jövőkép
* Küldetésnyilatkozat

* Stratégiai terv
Gyermekkönyvtár

Iskolai Közösségi Szolgálat
Névadónkról
Fiókkönyvtárak

Régi honlap (Archív)



Elérhetőségeink

Címünk:
2890 Tata, Váralja u. 4.

Telefon/Fax:
06-34/ 380-281

Hivatalos e-mail:
konyvtar@mzsvktata.hu

Olvasószolgálati e-mail,
hosszabbítás:

olvasoszolgalat@mzsvktata.hu

További elérhetőségek>>>

Lezárt pályázatok


TÁMOP 3.2.13 - Vár a könyvt@r


(Új Széchenyi terv)





 képekben



Antal Lili: Lány a népből

A 2016-os vers- és prózaíró pályázat legjobb prózai művét a 16-19 éves kategóriában Antal Lili, a Tatai Református Gimnázium 16 éves diákja írta.

Antal Lili

Lány a népből


Újra rám tört az érzés. Az a furcsa, megfogalmazhatatlan. Néha úgy érzem, magával ránt és nem ereszt, mintha a szívem tépné ki a gondolat. Hatalmas nyomot hagyott bennem. De főleg egyetlen arc, az a meredt, sóvárgó, fájdalommal telt, fiatal arc. Soha nem nézett senki úgy rám, mint ő.

-        Rose! Hol vagy már? Igyekezz, lekéssük a gépet!

-        Jól van, itt vagyok! Bocs, egy kicsit elkalandoztam.

-        Épp a reptér női mosdójában jön rád a gondolkodás? Nem vagy normális, szaladjunk, mert komolyan oda az egész!  Fogd ezt, eddig cipeltem, a kezem majd leszakad. Téglákat pakoltál ebbe a kézipoggyászba?

-        Nyugi már, fogom, ez csak pár hasznos könyv az útra.

-        Képzelem! Na, szaladj már!

A repülő kerekei elhagyják a földet. A szívem hevesen ver a torkomban, egyre emelkedik a gép feljebb, mígnem a felhők fölé ér. Elképesztő. Mint egy hatalmas bársonytakaró, vagy inkább pamutszőnyeg. Nincs is ehhez a szépséghez fogható. Vagyis…mégis van! Eszembe jut a sok szép dolog, minden, amit látni fogunk. A tenger, a végtelen sivatag. Az élet maga. Az egész életem. Emlékszem arra, amikor először jártam ezen a kontinensen, fiatal voltam még nagyon. Ahogy a repülőgép leszállt, az ajtók kinyíltak és megcsapott a kellemesen lágy szellő, a simogató melegség, akkor éreztem azt az illatot először. Azután egész életemben ezt az illatot kerestem újra és újra. A sivatag illatát.

-        Rose! Rose! Olyan vagy, mint valami hulla, nem is értem! Fura vagy, bánt valami?

-        Ugyan Eli, dehogy! Miből gondolod?

-        Látom rajtad, nem vagyok hülye. Ja, és túl jól ismerlek.

-        Tényleg semmi bajom!

-        Hát, jó…ahogy gondolod. De tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem.

-        Tudom, Eli.

-        De komolyan! Ezerszer jártál már itt, nem értem…vagyis…ugye…ugye nem?

-        De.

-        Jaj, Rose! Annak már lassan 3 éve!

-        De én soha nem felejtem el.

Az ablak felé fordulok és figyelem, ahogy a repülő egyre emelkedik feljebb és feljebb. Nem szeretek erről a dologról beszélni, még neki sem, pedig kicsi korom óta a legjobb barátnőm. Aztán hirtelen fáradtság tör rám és elalszom. Amikor fölébredek, már a Földközi-tenger felett szállunk el, csodálatos látvány, nemcsak a víz mámorító mélykék színe, de a sok apróbb-nagyobb sziget is, a görög szigetvilág. Soha nem jártam még ebben az országban, de ezerszer suhantam már felette el. Jó, hogy most itt van velem Eli, egyedül nehezebb lenne. Másodszor utazik velem ki, egyszer sikerült elrángatnom, még hat évvel ezelőtt. Nem szereti a nagyon meleget, se a szárazságot, ő Ausztriáért rajong, a hóért és a sílécekért. Az meg én nem vagyok, de hát nem vagyunk egyformák.

-        Hanem ez vagyok én! – mutatok ki az ablakon hirtelen, mikor megpillantom a sivatag hullámzó vonalait. A lélegzetem is eláll, pedig többször láttam már, mint a holland tulipános kerteket.

-        Te magadban beszélsz? – kérdezi Eli, akit éppen nagyon elmélyült olvasásában zavartam meg.

-        Nem! Vagyis, gondolkodtam csak. Nézd! – nyújtom ujjam újra, hatalmas mosollyal az arcomon. Hirtelen nevetni kezdek, érzem, hogy a szívem nagyon boldog.

-        Gyönyörű. – mondja Eli. – És örülök, hogy újra nevetni látlak.

-        Eli. Nekem ez az életem.

-        Nem értelek Rosi, nem értelek. Látom rajtad, hogy ez vagy te, hogy itt a helyed. Mért jöttél mégis haza?

-        Megijedtem. És elmenekültem.

Hirtelen óriási felhőkötegbe száll a repülő. A hatalmas fehér takaró egyszerre elfedi az eget és csak a fehérség ragyog egyre-egyre, mely tetején a Nap fénye csillan.

-        Hát nem elképesztő látvány? – szaladnak ki számon a szavak. Ezen a részen valahogy mindig itt van ez a nagy köteg felhő, és folyton eltakarja a gízai piramisokat. A fejem kapkodom, de nem lehet lelátni már.

-        A félelem jelen van mindannyiunk életében, de nem szabad, hogy az befolyásoljon. Képes rajtunk úrrá lenni, tudom, de ellen kell tudni állni, le kell győzni, Rose.

-        Már késő.

-        Soha nem az. – mosolyog rám Elizabeth, és egy puha kendővel letörli a könnyeim.

Amikor beleszerettem ebbe a világba és megtaláltam végre a bolygón a helyem, onnantól rengeteget küzdöttem, erre szántam az egész életem. Elvégeztem a nyelvészetet, ledoktoráltam és indultam az első géppel. Kemény munka volt. Szerencsére akadt annyi spórolt pénzem, hogy eltölthettem kint egy hónapot, megérte dolgoznom az egyetem alatt. Akkor jártam Marokkóban, Líbiában, Tunéziában és Egyiptomban is.  A részemmé vált mind-mind, de muszáj volt hazamennem, kellett a pénz. Nagyon jó állást találtam magamnak otthon, Hollandiában, és háromhavonta ki is tudtam utazni Afrikába, volt, hogy csak négy napra, de volt olyan, amikor nyolcra is. Volt olyan év, amikor a munkám kapcsán két hónapra kiküldtek Kairóba, arab kisgyerekeknek tanítottam az angolt. Talán életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt, akkor nagyon sok barátot is szereztem, többet, mint azelőtt bármikor. Sokszor ötlött fel bennem a kiköltözés gondolata, de nem tudtam otthagyni a családom, valahogy kötelességemnek éreztem, hogy támogassam őket, amiben tudom, egész életemben.

Volt egy holland barátom a karrierem elején, de nem tartott sokáig a kapcsolatunk, mert őt Hollandiába kötötte az élete, engem Afrikába, így nem működött. Semmiképpen nem akart velem tartani, engem pedig a szívem húzott, ahogy mindig is. Aztán volt egy nagy szerelmem két év elteltével, egy arab férfi, Mohamed. Luxorban ismertem meg, amikor egy amerikai régész csapat társaságában részt vettem egy ásatáson a Királynők-völgyében. Ő nyelvész Egyiptomban, és történelmet tanít gyerekeknek egy luxori általános iskolában, szintén részt vett akkor az ásatáson, hieroglifákat fordított. Felfigyeltem rendkívüli műveltségére. Hihetetlenül okos ember és borzasztóan talpraesett is, úgy irányította a munkát, mint egy fáraó. Sokat beszélgettünk, akadt közös téma bőven, ő is Egyiptom szerelmese, mint én. Szaúd-Arábiában született és ott is nőtt fel, de Egyiptom történelméért való rajongása elhúzta hazájából, akárcsak engem már nagyon rég. Ez is közös volt bennünk, mint ahogy nagyon sok minden, magamra találtam benne. Évekig voltunk együtt, úgy döntöttem egyszer, hogy kiköltözöm végleg. De ő tudta, hogy bár a szívem odahúz, sosem bocsátanám meg magamnak, ha magam mögött hagynám a családom. Így végül maradt az egyszer itt, máskor ott életem. Soha nem zavarta, bár volt, hogy emiatt hónapokig nem találkoztunk, de érdekes módon ezzel soha nem volt baj, boldogok voltunk nagyon.

Aztán kiderült, hogy nem lehet gyermekem. Ő nagy családra vágyott mindig is, sok-sok gyerekre, folyton arról beszélt. Neki is nyolc testvére volt és mindig azt mondta, hogy az életnek nem is lenne értelme anélkül, hogy gyerekeket adhassunk a világnak, amennyit csak lehet. Ezen mindig jót nevettünk, mert tudta, hogy én más kultúrából jövök és három gyereknél nem is szeretnék soha többet. Nevetett, és azt mondta, neki elég lenne akár egy is, csak hagy nevelje fel, Allah azért adta őt a világnak, hogy apa lehessen.

Hát, ezért is fájt annyira, mikor megtudtam, hogy ezt én sosem tudnám megadni neki. Elmondtam. Veszekedtünk nagyon, tisztán emlékszem, úgy veszekedtünk, mint azelőtt még soha. Kiabált velem: „Én gyerekeket akarok! Ezért élek, nem érted?” Én pedig visszakiabáltam: „Így már nem is kellek, selejt lettem a szemedben? Kidobsz, mert beteg vagyok? Azt hiszed, nekem nem fáj? Azt hiszed, hogy én nem akartam anya lenni?” Újra kiabált: „Nem erről van szó, de ismered itt az életet, más, mint nálatok. Fogd már fel, nekem…” Szavába vágtam: „Igen, tudom, neked a gyerek az első! Ne emlegesd már folyton, a szívem szakítod ki!”

-        Rose! Rose! Hallod? Nagyon elgondolkodtál, még a homlokod is tiszta ránc, jól vagy?

-        Hagyjál már, Elizabeth! – kiabáltam rá hirtelen a repülőn. – Ne haragudj, nem akartam felemelni a hangom. Csak hagyj most, kérlek. Alszom egyet, míg odaérünk. – megsimítottam legjobb barátnőm kezét, majd az ablak felé fordultam újra.

Ahogyan az ablakon keresztül bámulom az ámulatba ejtő eget, egy pillanatra, egy egészen rövid pillanatra egy lyukat látok a hófehér takarón, kinyújtom a nyakam és…Igen! Látom! Látom a Nílus varázslatos vonulatait, innen fentről is csodálatos. Fodrozódik, akár egy függöny, s a színe még kékebb, mint amilyen kéknek valaha láttam. Elképzelem, ahogyan felukában ülök és lassan, finoman siklom a vizén a kis hajóval, halkan szól egy arab dallam, a kedvencem. „Tamally ma’ak”, vagyis, örökké veled. Jön egy hatalmas fuvallat, és a hajamat messze lobbantja a szél, ugyanúgy, mint ahogyan a folyó partján mozgatja a szellő jobbra-balra a pálmák hosszú, erős leveleit. Egy újabb hatalmas széllökés érkezik, amely magával hoz egy illatot. A legdrágábbat. A sivatag illatát.

Eltűnik a Nílus, a felhők betakarják. Mintha féltenék, mint ahogy anya félti és takarja be gyermekét. Lehunyom a szemem. Újra a folyót látom magam előtt, de most másképp. Most nem boldogan, és nem is büszkén, mint amilyen általában. Most dühös, haragos, hullámzik és kavarog, majd lecsendesül, de nem folyik tovább olyan sebesen. Most lassú és fájdalmas folyama. Sír a Nílus. Ott állok a partján és sírok vele, könnyem az ő könnyeibe hull. Miután Mohameddel annyit kiabáltunk, kiszaladtam, magam mögött becsaptam az ajtót és indultam, egyenesen ide. Leültem, néztem a vizet és gondolkodtam. Késő este indultam haza, Mohamed az ajtóban várt. Szeme megtelt könnyekkel, amikor meglátott, és átölelt.

-        Ne haragudj, drága, egyetlen Rose-om, nem akartam neked rosszat mondani, bocsáss meg, legyünk boldogok, ahogy eddig.

Ott állt előttem és láttam az arcán a fájdalmat, tudtam, hogy nagyon szeret, de velem soha nem lehet igazán boldog.

-        Én döntöttem. – feleltem, majd elbúcsúztam. Kegyetlenül fájt, de sohasem lettem volna képes megbocsájtani magamnak, ha elveszem az álmait. Az én álmom mindig is Egyiptom volt. Az én szívem is megszakadt volna, ha elveszik tőlem.

Ennek hat éve már, és szerencsére Mohamed  jól van, feleségül vett azóta egy nagyon kedves arab nőt, és három gyönyörű kislányuk is született. Miután szakítottunk, hazarepültem és a szüleimhez költöztem, amíg le nem csillapodtak bennem a dolgok, amíg sikerült továbblépni, új munkát és lakást találni. Eltelt egy év, és minden rendeződött. Tolmácsként dolgozom azóta is, nagyon jól megfizetnek. Akkoriban erősen fontolgattam, hogy elutazom Etiópiába, kis korom óta a terveim között szerepelt és a lehetőség adott volt. Valahogy mégis mindig féltem az úttól, bármennyire akartam. Csak halogattam, mondván még nem vagyok kész rá, majd ha komolyabbá válok. De rá kellett jönnöm, hogy soha nem fogok felnőni igazán. Ugyanaz a Rose vagyok, aki akkor, 16 évesen, mikor felírtam a bakancslistámra: „Ellátogatni Etiópiába.” A listát Elivel írtuk, nevetésektől fulladozva, rendkívül izgalmas és érdekes volt összeírni mindent, amire igazán vágytam. Eli azt mondta aztán egyszer: „Mindezek csak gyönyörű álmok. De te is tudod Rose, hogy mind sosem válhat valóra.” Akkor fájdalmas szemekkel néztem rá, mintha azt tudtam volna meg, egy hónapom van hátra. Megijesztett a gondolat, hogy igaza van, hogy tényleg csak álom marad. Soha nem gondoltam volna, hogy egy napon az utolsót is kihúzom majd.

-        Messze vagyunk még? – kérdeztem barátnőmet.

-        Még két óra.

-        Haragszol rám? Nem akartam.

-        Dehogy haragszom, tudom, hogy nehéz ez neked.

-        Mi lesz, ha nem fog menni? – kérdeztem tőle. – Talán még nem vagyok rá kész.

-        Ugyan! Még hogy nem vagy! Emlékszel, amikor csak egy pont volt hátra és kész a bakancslista? Etiópia következett és akkor is azt mondtad, nem vagy rá készen.

-        Emlékszem.

-        Leküzdötted a kételyeid akkor is Rose, most is le fogod.

-        Igen, leküzdöttem, de éppen ez az én vesztem.

-        Veszted? – kérdezi tőlem. – Gondold csak végig! Több lettél, sokkal több. Megszerettél egy embert, akinek szüksége van a szeretetre.

-        Igen, aztán otthagytam! – tör elő belőlem – Kegyetlen ember vagyok! Otthagytam, pedig úgy szeretem.

-        De hisz nem tehettél mást! Ne hibáztasd magad!  Nem volt más megoldás!

-        Mindig van! Te is tudod. Mindig…

Mohamed után egy új időszak kezdődött az életemben. Folytattam ide-oda utazgatásomat, sokat segítettem betegeskedő szüleimnek és sok időt töltöttem testvéreimmel is. Húgom állatorvos lett, nővérem pedig ügyvéd. Mind a fővárosban élnek és dolgoznak, közel szüleimhez, és ez nekem mindig egy nyugodt pont az életemben. Tudom, hogy ha én nem is vagyok otthon, ők tudnak segíteni egyre öregedő szüleimnek.

Két és fél évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy elmegyek Etiópiába, valahogy attól féltem, egyszer úgy halok majd meg, hogy nem értem ezt meg. Hiába tudtam és éreztem, hogy mindent elértem az életben, amit csak akartam és elképesztően szerencsés vagyok, mégis ott tátongott egy űr a szívemben. Összegyűjtöttem a megfelelő mennyiségű pénzt, és megterveztem az utat. Direkt úgy intéztem mindent, hogy ne kelljen túl sokat várni, nehogy meggondoljam magam és visszamondjam, hát hamar el is érkezett az indulás napja. Eli elkísért a reptérre, de onnan egyedül mentem tovább. Tele voltam izgalommal, kérdésekkel, és amikor felszállt a gép, akkor éreztem csak igazán, mit is fosztottam volna meg magamtól, ha nem jövök el.

Az ég hirtelen kitisztult és újra látni lehetett a Szaharát. Mosolyra húzódik megtört arcom, ahogy látom a sivatag vonulatait, elképzelem, ahogy büszkén ott lenn ülök egy teve hátán.

-        Elképesztő, hogy milyen gyönyörű! – mondom, a kelleténél kicsit hangosabban.

-        Valóban. – szólal meg egy mély férfihang, a repülőgépen előttem ülő úré. – Járt már erre?

-        Tíz ujjamon nem tudom megszámolni, hogy hányszor. – válaszolom büszkén.

-        Csodálatos! Akkor ismeri a hely minden zegét-zugát. Más hely ez az Etiópia a világ minden tájánál.

-        Jaj, nem úgy értem. – felelek. – Afrikában jártam már számtalanszor, de Etiópiába most megyek másodszor életemben.

-        Ó, értem. – felel a férfi. Szép hangja van, nagyon kedves embernek látszik, szinte sugározza a szeretetet. – Én itt lakom.

-        Valóban?

-        Igen, orvos vagyok. A fővárosban élek, Addisz-Abebában. Járt már ott?

-        Sajnos nem, uram.

-        Nem? Járt már az országban, de a fővárost még nem is látta? – döbben meg.

-        Nem…sajnos még nem. De most a terveim közt szerepel.

-        Nagyon helyes! Szívesen megmutatom Önnek az egészet. Vagyis, ami az idejébe belefér. Bár nem olyan szép, mint a maga Hollandiája, de az én hazám. – közben Eli elaludt. Én pedig tovább beszélgettem a férfival.

-        Jaj, milyen tapintatlan vagyok, be sem mutatkoztam. Ibn a nevem.

-        Ibn? Mint az arab író, Ibn Rusd? – a férfi nevet.

-        Pontosan!

-        Én Rose vagyok.

-        Szép név! És szóval ön holland? – kérdezi.

-        Igen! Illetve félig. A másik felem egyiptomi. Vagyis hogy a szívem, ami az. – ekkor újra nevet.

-        Nekem egy nagyon kedves barátom költözött Hollandiába, őt voltam meglátogatni. Gyönyörű ország! Azok a házak, na meg a tulipános kertek…a csodálatos tisztasága, rendezettsége. Én etióp vagyok, itt az élet más.

-        Érdekes, engem meg mindig az ön világa vonzott, mióta az eszemet tudom.

-        Nos, hát kedves hölgy, nem vagyunk egyformák. – mosolyog.

Sokat beszélgettünk, mesélt a feleségéről, a gyerekeiről, az ottani életéről, a nyelvről, és röviden én is elmondtam neki az életem, csak a legutóbbi Etióp utazásomról nem beszéltem.

-        Varázslattal tölt el az elszántsága, az élethez való hihetetlen ereje. – mondja nekem aztán a férfi. – Csodálatos, amit ön képvisel. És az ereje. Kevés ilyen erős ember van a világon, mint maga. Túlélni egy ekkora csalódást, darabokból összerakosgatni az életét.

-        Ugyan! Nem kell engem dicsérni, de nagyon kedves öntől. Nekem minden álmom valóra vált, én hálás lehetek mindenért.

-        Az én életem teljesen más. – kezdi Ibn. – Sokszor nagyon derűs, de még többször nagyon keserű. Tudja, én egy gyermekotthonban dolgozom. Orvosnak tanultam, majd mikor az apám meghalt, egy egész vagyont hagyott rám. Soha nem tudtam, hogy ennyi pénzt gyűjtögetett élete során nekem, egyedüli gyerekének, és miután meghalt, már nem tudtam neki mindezt megköszönni. Úgy döntöttem, alapítok a pénzből egy gyermekotthont és így is lett, pár éven belül elkezdett működni és láttam a rengeteg belefektetett munka gyümölcsét. Sokszor tudok segíteni, de sokszor nem, mert már késő. – és hírtelen a férfi szeme szomorúsággal telik meg. – Nap mint nap újabb és újabb gyerekek érkeznek, árvák, vagy elhagyottak, betegek, vagy lelkileg sérültek. Akkora fájdalmat még nem láttál Rose, mint azoknak a gyerekeknek a szemében.

-        De igen, láttam. – felelem. A férfi arcán döbbenet uralkodik, úgy néz rám. – Amikor ebben az országban jártam majdnem három évvel ezelőtt, 3 hetet töltöttem el az omo-völgyi szurma törzzsel. Eleinte nagyon furcsa volt, rosszul éreztem magam. Az emberek szokásai miatt, ahogyan mosakodnak, ahogy a nők meztelenül járnak, a gyerekek megtört, sovány testei, a sok seb, betegség. Aztán eltelt két nap és beleszoktam a helyzetbe. Sátorban aludtam, bogyókat ettem, rengeteg jegyzetet készítettem, ahogy megfigyeltem őket. Azért ezt a törzset választottam, mert az egyetem alatt egy törzsi nyelvet kötelező volt megtanulni és ezt választottam akkor. Így megértettek engem az emberek a törzsben, sokat beszélgettem velük a tűz körül. Egy fiatal fiú, Tayyib egyik este egy kis rágcsálót fogott. Büszkén mutatta nekem, majd elkezdte sütni a tűz felett. Borzasztó látvány volt számomra, megijedtem. Nem értette mi bajom, hát elmeséltem neki, hogy ahonnan én jövök, ott hogyan esznek az emberek. Tágra nyitotta szemeit a csodálat, és azt mondta „In aad dunida , wax dhab ah” vagyis „A te világodban semmi nem igazi.” – Ibn csodálattal hallgatott. – De nem is akarom untatni tovább.

-        Ugyan, dehogy untat! Folytassa csak.

-        Tudja, én nem szoktam ennyire megnyílni senkinek. De maga jó ember.

-        Kedves öntől, Rose.

-        Szóval, el tudja képzelni Ibn…az életem gyökeresen  megváltoztatta az ott töltött három hét. Aznap este megettem Tayyibbal a kis állatot, amit megsütött. Azt mondta, büszke rám. Ahogy a tűz mellett ültünk, odaszaladt egy kislány. Hosszú, göndör haja volt, hatalmas, fekete szemei, tekintete tiszta, elragadó, akár a megtalált igazság. „Te bántod Mimit” – szólalt meg. Édes hangja volt. „Ugyan te buta, eredj már!” – kiabált rá Tayyib erőteljesen és a lány elszaladt. „Folyton csak ez a baja, hajtogatja ezt a buta Mimi szöveget.” – mondta a fiú. Szereti ezeket a fránya kis állatokat, amiket enni szoktunk, elnevezte őket Miminek. Megkérdeztem, ki ez a kicsi lány. Tayyib azt mondta, árva. Apja vadászatban esett el, édesanyja a szülésbe halt bele. A törzsbeli asszonyok nevelgették fel, de sokat éhezett, nem jósoltak neki sokat hátra, mégis túlélte. Erős kislány. Utánamentem, egy fa alatt ült és búslakodott. Félt tőlem eleinte, de minden napom vele töltöttem aztán. Magányos volt nagyon, és még csak négy éves. Befontam a haját, énekeltem neki, tanítottam neki mondókákat, szedtünk virágot, megtanítottam leírni a homokba a nevét. Eltelt négy nap és velem aludt a sátorban, meséltem neki, arra aludt el. Egyik délután valami furcsa festékkel kifestette az arcomat. „Úgy nézel ki, mint a zibi.” – nevetett. „Mi az a zibi?” – néztem rá furán, majd egy pocsolyához vitt, és azt kiáltotta: „Nézd, zibi!” Belenéztem a víztükörbe és láttam magam, amint az arcom tele van fekete-fehér csíkokkal. „Á, zebra! Már értem!” Nevettünk.


Az utaskísérő hölgy innivalót kínál a repülőn, Eli mélyen alszik. Már csak pár perc és ott vagyunk. A szemem megtelt könnyekkel.

-        Rose! Mi a baj? Mi történt? – esik kétségbe Ibn.

-        Kegyetlen ember vagyok, otthagytam őt! – zokogok. A férfi megemelkedik az ülésen és felém nyújtva az övét, megfogja a kezem.

-        Eltelt a három hét és nekem indulnom kellett. Szorította a lábam, sírt, keservesen sírt, azt kiáltotta: „Rose, ne menj el!” Leguggoltam hozzá, törölgettem a könnyeit, vigasztaltam, de hiába. Szaladt utánam: „Vigyél magaddal! Kifestelek megint, újra zibi lehetsz”. Úgy sírt…Tayyib fogta le, aztán elmentem. – Nem érdemlem meg azt, hogy az élet megadta, amire vágytam! – és a mosdóba szaladtam.

Az utaskísérő szól, hogy üljek le, megkezdjük a leszállást. Összeszedem magam, visszaülök a helyemre és bekapcsolom a biztonsági övet. Felkeltem Elit is, Ibn is visszaül a helyére és nem szól semmit. Pár perc múlva a gép landol a drága Földön, és minden utas tapsviharba kezd. Nyílik az ajtó, a szívem dobog hevesen, várom a pillanatot, ami hamarosan újra elérkezik. Kilépek a gépből, és a szívem újra boldog. Érzem megint az illatot. A sivatag illatát.

Két napot töltöttünk el Elivel Adamában, nagyon szép szállásunk volt, egy idegenvezető körbevitt minket és megmutatta a város legnevezetesebb részeit. Ma pedig indulok a fővárosba, Addisz-Abebába, ahol a főtéren Ibn vár, ahogy megbeszéltük, miután leszálltunk a gépről. Eli nem jön most velem, úgy döntött, ő kihagyja, inkább körbenéz a szállodában kicsit jobban és pihen. A sofőr, Wail nagyon rendes és szórakoztató, egész úton beszél és énekel, hamar el is telik a pár óra út és megérkezünk. Kifizetem Wailnak a fuvart és elköszönök. Ibn már itt is van.

-        Hölgyem, mit óhajt először megtekinteni? – kiált felém és mosolyra derül az arcom.

-        Ibn! Örülök, hogy újra találkozunk!

-        Először múzeumba menjünk, vagy enne valamit, vagy mit szeretne?

-        Nagyon kedves Uram, de lenne egy kérésem. – felelem. – Elvinne a gyermekotthonba? Megnézném, ha már abban van az élete.

-        Természetesen, sőt, megtisztel vele. Innen gyalog is odaérünk hamar, egy fél óra csak, közben elmesélem, hogyan is zajlott le az építkezés, amíg elkészült.


Ahogy odaérünk az otthonhoz, Ibn büszkén mutogat.

-        Nézze! Azt a sok fát mind a gyerekek ültették. És az ott, az a kis tó nemrégen készült el, tele van halakkal, a gyerekeknek terveztem és nagyon szeretik. – Egyre haladunk befelé és ő büszkén folytatja a mesélést. – Ott a kis Usman, nagyon szépen felépült. Neki van családja és vissza is kerül hamarosan, csak csúnya betegség kapta el és gyógyítás alatt van. Ott pedig, ott van Raheem, ő nemsokára felnőtt korba lép és elhagyhatja az otthont, családot alapíthat. Golyó találta el a mellét egyszer, de megmentettük őt.

-        Maga egy csodálatos ember! – hallgatom ámulattal a férfit, ahogy büszkén mutatja kincseit.

-        Ugyan, dehogy. Csak teszem, amit tennem kell.


Egy órája sétálunk már az otthonban és még mindig nem láttam mindent. Hírtelen egy kiáltást hallok: Mimi! Mintha a szívem állna le, vagy éppen most dobogna először életemben, szaladni kezdek a hang után.

-        Rose, várj, hova szaladsz?

-        Nem hallottad? Mintha…mintha…á, biztosan csak képzelődtem.

Majd újra hallom a hangot. Szaladni kezdek, majd megtorpanok. Egy kislányt látok guggolni a fűben, amint a bokrok közt matat. Nem látom az arcát, csak hosszú, göndör haját, törékeny kis testét. Ibn utolér, liheg.

-        A frászt hoztad rám, az ég szerelmére Rose, csak úgy nekiállsz szaladgálni! Drágaságom, te pedig mássz ki a bokorból, mert csupa por lesz a szép ruhád!

A kislány feláll, majd bánatos hangon azt mondja: „Elfutott a Mimi.” Ismerős hang, ismerős név. Majd megfordul, és a szemembe néz. Hosszú, göndör haja van, hatalmas, fekete szemei, tekintete tiszta, elragadó, akár a megtalált igazság. Szemem könnyekkel telik meg, térdre rogyok, úgy ölelem magamhoz kicsi testét.

-        Alima! Kicsi Alima, hát újra itt vagy! Olyan régen láttalak, minden nap gondoltam rád, minden nap a szívem szakadt meg érted! – majd elengedem őt, látom, hogy fél. Ibn ekkor értett meg mindent, az ő könnye is kicsordul. Nem szól semmit, csak néz, hol engem, hol a kicsi lányt.

-        Nem emlékszel rám? Én vagyok az, Rose! Annyit játszottunk együtt, annyit meséltem neked, hát nem emlékszel? – a kis Alima csak a fejét rázza.

-        Adj neki időt, hiszen kicsi még.

-        Az nem lehet, hogy elfelejtett mindent, nem lehet! Édes kis lány…hát nem emlékszel rám?

-        Ne zaklasd fel őt, Rose, gyere, beszéljük meg!

Egy éve él már itt, a gyermekotthonban Alima, az a kislány, akit úgy megszerettem két és fél évvel ezelőtt, és akit magára hagytam. Miután elmentem, valószínűleg megszökött otthonról fájdalmában, vagy utánam indult. Éhezett, amikor rátalált egy tevehajcsár és bevitte a közeli Jimma nevű városba, onnan került aztán ide. Mindent túlélt, nagyon erős ez az apró lány, az omor-völgyi szurma törzsből. Megbeszéltem Ibn-nel, hogy itt maradok és a kislánnyal leszek addig, amíg újra hozzám nem szokik. Elivel is megbeszéltem mindent telefonon, és már négy napja vagyok itt az otthonban az én kicsi életemmel.

-        Kész a hajad, nézd csak! Nagyon szép lett!

-        Most én jövök! Festek az arcodra! Szép leszel. Már mindjárt kész is.

-        Mi olyan vicces, min nevetsz annyira?

-        Hát mert zibi vagy! Nézd a tükörben! Látod? Zibi!

-        Valóban! De szép lettem!

-        Olyan szép vagy, mint régen. Tudod, amikor először kifestettelek.

-        Hát emlékszel?

-        Igen, és arra is, amikor Tayyibal megetted a Mimit. Ugye többet nem csinálsz ilyet?

-        Nem csinálok, dehogy csinálok.

-        De mért sírsz most? Már nem haragszom rád.

-        Nem sírok, drága Alima. Tudod mit, bújócskázzunk!

-        Jó!

-        Odanézz Kincsem! Nézz az égre, látod a repülőt? Nemsokára mi is ott fogunk ülni fent!

-        Mi ketten? Nem csak te mész egyedül most el?

-        Ketten megyünk drágaságom, soha nem hagylak téged el többé. Te vagy az én kis családom.


Ahogyan a fűben ültünk és néztem rá, újra rám tört az érzés. Az a furcsa, megfogalmazhatatlan. Soha nem nézett senki úgy rám, mint ő.


Eseménynaptár
<
>
<
>
Nyitva tartás

FELNŐTT RÉSZLEG

Hétfő:
Kedd:
Szerda:
Csütörtök:
Péntek:
Szombat:
Vasárnap:

9:00-19:00
9:00-19:00
Szünnap
9:00-19:00
9:00-19:00
9:00-13:00
Zárva

GYERMEK RÉSZLEG

Hétfő:
Kedd:
Szerda:
Csütörtök:
Péntek:
Szombat:
Vasárnap:

14:00-18:00
14:00-18:00
Szünnap
14:00-18:00
14:00-18:00
9:00-12:00
Zárva

EGYÜTTMŰKÖDŐ PARTNEREINK





JÁTÉK




Helytörténet

Szakdolgozatok

Előadások anyagai

Szócikkek


Letölthető könyvek

Régi folyóiratok

3co